indulás

nehéz köd-drapéria lóg a TÓra elválasztja a
vakrepülésben távolodó madaraktól a látó-
határt csillagokat csillogtat a nyárfa hűséges
a fényhez amikor egy rászálló madár alatt
meglebben az ága üstökösként zuhan alá a
ragyogás a fémtestű eolhoz hasonló csilin-
gelés régen elfeledett emlékeket idéz a Jézus
szobor lábánál térdeplő yukkákban ismerős
szavak szállingóznak a tegnap tükörterméből
a kavicsokra gördülő hanghullámok sistergését
áthatja az indulás izgalma amiből a meghatottság
párafelhőjét készíti elő a megérkezés

sék gyázni

homály hízik a kavicsok között szél rikolt hahó
hó hó visszhangzik az üres csigaház szűkül a köd-
folyosó a kukák mellett városlakó vércse figyelő
tekintete surranó árnyat teremt az ég kék madár-
tollat szitál a park süppedős fűszőnyegére felriad a
műremek pókháló alkotója napról napra kevesebb
a tökéletes csapdába zúgó áldozat diót dobál egy
varjú a lámpavasról az állomás peronjára ráérősen
nekilát csőrével kipiszkálja a dióbelet a hangos-
bemondó recseg sék gyázni darabokra törnek az
életet jelentő szavak a sínek között szendergő füvek
álmán gyorsvonat halad át

rámpa vége

mindkét irányban végtelen utazást ígérnek
a sínek meglódul a csupasz táj hátrafelé ne
arra engem kövessetek tülköl türelmetlenül
a vonat az ajtók pittyegnek záródnak ijedten
sugdolóznak a csemete hársak késő késő az
esély elveszett lemaradtunk az örök tavaszba
csatlakozásról a szerelvény után pehelysúlyú
por nyargal átröppennek a szemek a rámpa vége
felirat felett és ugrásra készen várnak kövek
repedéseiben lombhullató bokrok puszta vázán
jéghideg vaspadokon amiken rajtuk kívül más
nem képes megülni

a megérkezés

belefáradsz mindig azt remélni
hogy a kitűzött cél elérése kisimítja
benned a hiábavaló álmok gyűrődéseit
a megérkezés pillanatában azonnal
új helyre vágysz sehol sem marasztal
a megnyugvás talán nem is létezik
az újabb indulást csak áltatja a remény
ajkad biggyeszted majd a föld alatt
de ezt is csak magadnak hiszed el
előre sajnálod amiért nincs mód
visszatérni hogy elmeséld