Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.
Hullámmezővé érik most a felszín,
lebegő tányérok a liliomok –
játszanak mint megsemmisülésig
a hínárillatban eltévedt gyerekkorok.
Narancsruhában érkezik az alkony,
a parton lassan, tűnődve jár.
Szakadt arcom vitorlavászon –
óvom, mint költővermét a viharmadár.
7 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
De szép, látványos, láttató vers! A záró sorokat különösen megszerettem <3
Nagyon szépen köszönöm a méltató soraidat, drága Mari! Öröm nekem, hogy ez a vers is elnyerte a tetszésedet. Fontos nekem minden visszajelzésed. 🙂
Gyönyörűen kifejező ez a képi világ… “Szakadt arcom vitorlavászon –
óvom, mint költővermét a viharmadár.”
Megörvendeztetett a véleményed, köszönöm szépen, kedves Vali!
Szuggesztív, megkapó képekkel mondtad el, kedves Zsolt.
Kedves Tibor, ezúttal is köszönöm a véleményedet. 🙂
🙂